1635 tavaszán egy különös látogató érkezett a francia királyi udvarba. A körülbelül a húszas évei elején járó, vonzó, elegáns megjelenésű, fekete bőrű férfi felbukkanása kisebb szenzációt okozott egész Párizsban, és azonnal felkeltette XIII. Lajos, Ausztriai Anna királyné és Richelieu bíboros kitüntető figyelmét is. Noha ez a titokzatos idegen nem valami pompás kíséret élén, felcicomázott lovak vontatta címeres hintón vonult be a városkapun, hanem csupán egy szál magában, és nem is lobogtatott kezében makulátlan pedigréjét igazoló hivatalos okiratot, egzotikus külsejét leszámítva igazából szemernyit sem lógott ki a királyi pár fényűző környezetéből: olaszul és franciául egyaránt kitűnően beszélt, divatos ruhákat viselt, meggyőző fellépése és kifogástalan modora pedig jó neveltetésről és magas származásról árulkodott.

Zaga Christ (forrás: flickr)

Annyi bizonyos, hogy a fiatalembernek nagyra törő tervei voltak a francia fővárosban, és nem alapozta a király és legfőbb tanácsadójának kegyes jóindulatát pusztán a véletlenre: Zaga Christ néven mutatkozott be, és azt állította magáról, hogy a volt abesszin (etióp) uralkodó, Yaqob (vagy Arzo) fia és örököse, aki alulmaradt a trónért folytatott öldöklő belviszályokban, ezért már fiatalon menekülnie kellett a polgárháborús káoszba süllyedt szülőhazájából, most pedig Franciaország királyának nagylelkű segítségét kéri. Amit aztán természetesen meg is kapott. A szerencsétlenül járt ifjú herceg fejedelmi elbánásban és komoly pénzügyi támogatásban részesült, hiszen egy életre lekötelezett valódi trónörökös (pláne, ha még úgy is néz ki, mint egy szépen megmunkált ébenfa szobor) még akkor is jól jön a háznál, ha az embernek nincs vele különösebb terve; ha mást nem, legalább fel lehet vágni vele az előkelő vendégek előtt.

Zaga Christ (Forrás: flickr)

Hogy Zaga Christ valóban afrikai császári sarj volt-e, vagy csak egyike a 17. és 18. századi Európában rendre felbukkanó, kétes identitású kalandoroknak, azt nehéz eldönteni, de annak alapján, amit fordulatokban gazdag életéről tudunk, mindenféleképpen megszolgálta XIII. Lajos és Richelieu kegydíját. Valamikor a tízes években született Abesszíniában, ahonnan az ismert (vagy nem is ismert) okok miatt távoznia kellett, ezután bebarangolta a Szaharát, ahol a pusztító hőség és a fosztogató beduinok alaposan megtizedelték a kíséretét (már ha tényleg volt neki ilyesmi), Szudánban kis híján feleségül vette a szultán lányát, Egyiptomban a pasa segítségével próbált sereget szervezni, hogy visszaszerezze a trónját, Jeruzsálemben pedig áttért a kopt kereszténységről a katolikus hitre. Törökország és Görögország érintésével, ferences barátok segítségével jutott el Rómába, ahol VIII. Orbán pápa vette a szárnyai alá.

VIII. Orbán pápa

Itt aztán kisebb botrányba is keveredett: Zaga Christ ugyanis részben az ekkoriban rendkívül befolyásos jezsuiták machinációt gyanította apja meggyilkolása és az Abesszíniában kialakult polgárháborús helyzet mögött, aminek hangot is adott, amire válaszul a szerzetesek meg azt terjesztették róla, hogy valójában nem is az, akinek mondja magát, hanem csak egy közönséges csaló. Szerencséjére a pápa titkára, unokaöccse és egyúttal jobbkeze, Antonio Barberini, talán azért is, hogy borsot törjön a túlzottan elszemtelenedett jezsuiták orra alá, végül neki adott igazat, így Zaga Christ tovább élvezhette Rómában a főuraknak járó vendégszeretetet.

Amiben nem is volt hiány. Hosszú vándorútja során a feltűnően jóképű és regényes sorsú herceg személyét rendszerint amúgy is kiugró érdeklődés övezte a hölgyek részéről, de Rómában végre a szerelem is rátalált, mégpedig egy nagyon jó családból való fiatal apáca, Caterina Angelica Massimi személyében. Azonban az idill csupán pár hónapig tarthatott: a pápa végül 1633-ban diplomáciai okokból visszaküldte Christet Abesszíniába – persze hadsereg és komoly kíséret nélkül, mindössze néhány egyszerű szerzetes társaságában.

Antonio Barberini (forrás: Wikipedia)

Újabb két év fárasztó vándorlás következett, míg végül eljutott Franciaországba, ahol, ha hihetünk a pletykáknak, egyre kevesebbet foglalkozott jogos trónigényével, ám egyre nagyobb figyelmet szentelt a körülötte legyeskedő dámáknak, és az etióp polgárháború izgalmai helyett inkább a gáláns udvari kalandokba vetette bele magát nagy hévvel és meglehetős sikerrel. Állítólag több előkelő szeretőt is tartott, akik drága ajándékokkal halmozták el a férfit, nem mindennapi teljesítményéről, fáradhatatlan munkabírásáról pedig valóságos legendák keringtek; még Ausztriai Anna királynéval is hírbe hozták. Ugyanakkor Zaga Christ Caterinát, Rómában hagyott kedvesét sem feledte el. Az apácával meglehetősen rendhagyó és alighanem teljesen egyedülálló módon tartották a kapcsolatot: saját vérükkel írt illatos levelekben biztosították egymást örök szerelmükről.

Ausztriai Anna (Forrás: Wikipedia)

A férfi 1637-ben ismerkedett a párizsi parlament egyik tanácsosának feleségével, Antoinette-tel, és a heves viszonyt még hevesebb elhatározás követte. Egy napon az asszony annyi pénzt és ékszert vett magához, amennyit csak bírt, és fiatal szeretőjével kettesben elhagyták Párizst, eredetileg azzal a céllal, hogy még Franciaországban, valahol útközben összeházasodnak, majd lelépnek Angliába. A terv azonban nem járt sikerrel, és már St. Denis-nél elkapták a szökevényeket, ráadásul a szép francia hagyományokhoz hűen nem is a férj, hanem Antoinette egy még gyanakvóbb és féltékenyebb szeretője tett nekik keresztbe. A nőt ideiglenesen bedugták egy zárdába, Zaga Christnek pedig a bíróság előtt kellett felelnie, de nemcsak a házasságtörésért, hanem kémkedésért és csalásért is. Az abesszin (ál)trónörökös azonban igazi uralkodóként viselkedett a bírák előtt: születésére és rangjára hivatkozva csak annyit volt hajlandó reagálni a súlyos vádakra ékes olasz nyelven, hogy „A király csak istennek tartozik elszámolással”.

Bár a bíróság előtti produkciójával komoly tiszteletet váltott ki a hallgatóságban, a büntetést nem kerülhette el, igaz, alig egy évig raboskodott, nem is rossz körülmények között, szabadulása után pedig személyesen Richelieu költöztette magához vidéki kastélyába. Zaga Christ alighanem még nagyon sokra vihette volna, de nem sokkal ezután meghalt vesegyulladásban (legalábbis hivatalosan, bizonyos pletykák szerint az etióp király mérgeztette meg), a párizsi hölgyek és az abesszin nép legnagyobb bánatára. Személyéről megemlékezett a Le Gazette, és pompás, királynak járó temetést kapott a bíborostól.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here